Egyre csak figyelem Bent, aki a hangosbemondón keresztül
követeli a gépek eltávolítását. Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, mert hamar
megismétlődhet, ami már barátunk halálát okozta. Hanket kirúgták, és tegnap
reggel öngyilkos lett. A hajnali vonat elé vetette magát. Összeszorul a szívem,
ha arra gondolok, hogy két gyermeket és a feleségét hagyta maga után. Persze a
robot nem tehető felelőssé, azért ami történt. Egy ember sem lett volna képes
megállítani a pályaudvarról kifelé haladva gyorsító vonatot. Túl nagy súly…
– Elég legyen! – állt meg a főnökünk Ben előtt. Az emberek némán figyelték a kialakult helyzetet. – Ezzel nem értek el mást, csak hogy ti is lapátra kerültök. Ben, ez nem tisztességes a többiekkel szemben, ezt te is tudod!
– Velünk szemben nem tisztességes, hogy azokra a pléhdobozokra cseréltek minket. Mi vittük a vállunkon a céget ötven évig. Ti pedig lecseréltek! Gépekre.
– Ez nem igaz! – kiabált Robert, akinek valahol igaza van, hisz velünk együtt küzdött a cég életben maradásáért a világválság alatt.
– Mi tesszük kockára az életünk nap, mint nap. Már ezt sem értékelitek annyira, hogy ne dobjatok ki minket?
– Hanket nem azért rúgtuk ki, mert lecseréltük egy androidra.
– Valóban? – mindannyian némán figyeljük, hogy mi lesz a vezetőnk válasza. Mi állhat a háttérben, ami miatt mennie kellett Hanknek és elég okot adott ostoba tettére?
– Sajnálom, de nem mondhatom meg – rázta meg a fejét Robert. Kitört a dühös kiabálás. Senki nem hitt neki. Követelték, hogy távolítsák el a robotokat. – Aki tíz perc múlva sem kezd dolgozni, annak azonnali hatállyal felmondok! Mást veszek fel a helyére – vetett véget a vitának a főnök.
Visszaindultam a munkámhoz, még akkor is, ha szívem mélyén együtt éreztem velük. Nekem három gyerekem van, akit el kell tartanom. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy kirúgjanak. Ahogy a legtöbben sem. Lassan egyedül marad Ben a ládarakáson. Mind érezzük a gyötrelmet és a megaláztatást, de kell a munkánk, különben éhen halunk.
Ben is dolgozni indul, bár hangosan dohog mellé. Visszabújik a hámba, és felfelé kezd mászni, az egyik tartóoszlopon. Félúton úgy döntök, hogy bevárom. Felmászok egy vasgerendáig, és leülök rá.
– Na, mi van, sosem érsz fel lajhár? – kiabálok le neki, mikor már csak néhány méter van köztünk. Alattunk legalább húsz emelet mélységig vas van. Ha lezuhanunk, meghalunk. Mindig is imádtam mászni, és szeretem a munkám, de tisztában vagyok vele, hogy mostanában sokkal veszélyesebbé vált, mint tíz éve. Akkoriban volt még pénz új biztosítókötelekre, felszerelésekre. Ma már nincs, a főnök ott spórol, ahol csak tud. Rajtunk a legtöbbet. De mi vén rókák vagyunk már, ügyesebben mászunk, mint a majmok. Tisztában vagyunk a korlátainkkal.
– Merre mész? – kérdezem a szemközti gerendára települő Bentől. Felfelé mutat a délkeleti sarokra.
– Hát, öcsém, megint jó nagy szart sóztak a nyakadba – vigyorgok kedélyesen.
– Miért? Neked talán báli menet? – vonja fel Ben a szemöldökét, mire felmutatok az ellenkező oldalra, ahol ugyanannak az áthidaló gerendának a másik végét kell meghegesztenem. Nemrég emelte fel a daru és most csak ránk vár.
– Ne viccelj, gyerekjáték – vonom meg a vállam, a könnyelműt játszva. – Kicsit megsütögetem, aztán lengek kicsit, mint Tarzan a liánon, és mire leérek vége a melónak mára.
– Az már biztos – csap a tenyerembe Ben.
– Hogy van Rose?
– Nehezen viseli a terhességét. A doki sok fekvést írt neki elő – kezdünk el felfelé mászni. A beszélgetés akadozik, mert kemény munka a mászás, míg felérünk. Erre még nincs kész az emelő és én rettegek a darun utazgatni. El sem tudom képzelni, Jim hogy bírja odafent. A daru felé pillantok, ahol Jim minket figyel. Mászást imitál, mire felmutatom neki a középső ujjam. Egymásra vigyorgunk.
– Csak semmi óvatlanság, Larry – szól utánam mászó Ben.
– Mond meg Rosienak, hogy a legszebb kismama a nejem után. – vigyorgok vissza szemtelenül, mire megkapom én is a középső ujjat. Ezúttal Benét. – Ne ingerelj, mert még rád vetem magam.
Ezután megszűnik a beszélgetés és csak a mászásra koncentrálunk. Lenézek, és odalenn hangyányi emberek jönnek-mennek, hogy végezzék a munkájuk. Lénára és a lányaimra gondolok. Cassie öt, Amy hároméves. Olyan kicsik még. Sokáig szükségük lesz rám. Így rögzítem a biztosító kötelet, rájuk gondolva.
Odafenn egyedül, a semmi felett lógva hegeszteni elég veszélyes munka. Csak egy kötélen függ az életünk. De imádom csinálni. Szenvedélyem a mászás.
Új pákát illesztek a készülékbe és teszem a dolgom. Felettünk már csak robotok vannak, akik az új elemeket igazítják a helyükre, amit majd össze kell hegesztenünk.
Az idő gyorsan repül, és ahogy körbe haladok, szem elől tévesztem Bent. Csak a vészjelzésre pillantok fel. Mi történhetett? A darura nézek, mert a legtöbb vészjelzés miatta van, de Jim rémülten mutogat mögém. Tekintetem Bent keresi, miközben érzem, hogy rémült görcs áll a gyomromba és riadtan ver szívem össze-vissza. Társam a kötélen lóg, eszméletlenül. Elzárom a gázt, és biztonságba helyezem a palackot. Azonnal mászni kezdek fölfelé, mert az áthidaló még nem biztonságos és félek, hogy ha lengni kezd, eltörik a friss hegesztés és a biztonsági kötél mit sem ér, ha az a darab zuhan le, amihez hozzá vagyunk kapcsolva. A halálba rántana mindkettőnket.
– Ben! – ordítok oda neki, miközben a saját biztosítókötelem körbetekerem a derekamon, hogy ne akadályozzon a mászásban.
Nem felel.
Igyekszem minél közelebb mászni hozzá.
Nem mozdul. A fene essen belé, mi történhetett? Miért nem mozdul? Hol a sisakja? Volt rajta sisak. Emlékszem. Most is rajta volt a fekete filccel rajzolt szívecskés sisak. Ez volt az egyetlen, amit Ben biztosan viselni szokott. A felesége rajzolt rá szívecskéket és sokáig ugrattuk vele, de ő akkor is viselte.
Hiába kiabálok. Megállok a kiszögellés előtt. Innen már csak a gerenda van, ami a másik végén sincs teljesen rögzítve. Vajon mindkettőnket elbír a hegesztés? El kell bírnia. Nincs más lehetőség. Ahogy lenézek, látom, hogy mindenki felfelé néz. A rádiót bekapcsolva hallom, hogy a főnök nekünk ordibál benne.
– Nehogy odamenj! Ne merj odamenni, Larry. Leborul az egész! – inkább kikapcsolom és igyekszem végiggondolni mit tehetek. Nem hagyhatom ott Bent.
– Te! – kiáltok a felettem dolgozó robotnak. – Segítened kell. Feldobom a biztonsági kötelem, te pedig rögzítsd.
– Igen uram. – Az idegesítő géphang most egész megnyugtatóan hangzik. Biztos lehetek benne, hogy nem fogok leesni, ha ő rögzít, mert képes elég gyorsan kiszámolni, hogy biztonságos-e. Feldobom a rögzítő kapcsot és a kötelet, aztán mászni kezdek. Lassan, mert biztos akarok lenni benne, hogy nem okozok nagyobb bajt. Remeg, kezem-lábam, ahogy óvatosan kisétálok a semmi fölé. Látom, hogy Bent a rögzítője tartja, és hogy véres az arca, a törött maszk széleinél. Berobbant az a szemét. Rohadjon meg a sok spórolás.
– Ben? – hasalok le a húsz centi széles fémre. Érzem, hogy inog alattam, tehát alig van rögzítve. Ez nagyon veszélyes, de nincs időm ezen törni a fejem, inkább hangosan szidni kezdem a szelet, ami ismét feltámad. Ben teste lassan inogni kezd, és a kötele is foszlik, ahol megfeketedett.
– Bazd meg! – nyögök fel. A kesztyűért nyúlok és buzgón imádkozom, hogy nálam legyen. Ezeket csúszás esetére hordjuk magunknál. Felhúzom a kesztyűket, megragadom a kötelet és szitkozódva húzni kezdem felfelé, de csak annyit érek el, hogy még gyorsabban foszlik a kötél. – Anyád! – át sem gondolva csúszok le a gerendáról, hogy zuhantamba elkapjam a társam. Most kiderül mennyire pontosak a robot számításai. Ha hibázott, mindketten meghalunk. Érzem, ahogy Ben testének csapódok, önkéntelenül is magamhoz szorítva. Erősen belekapaszkodok a ruhájába.
– Húzz fel! Húzz fel! – kiabálok a robotnak, és igyekszem nem rémültnek tűnni. Ha hagyom, hogy elöntsön a félelem, leáll az agyam. Csak a következő lépésre kell gondolni. Fel kell jutni, arra a tetves gerendára. Biztonságba. Hirtelen emelkedni kezdünk és eltávolodunk a gerendától.
– Mi a faszt csináltál? – Ahogy a nyakam nyújtogatom, meglátom, mi történt és elharapózik bennem a félelem. Bob daruján lógok negyven emeletnyi magasságban. Érzem, ahogy elönt a rettegés. A biztosító kapcsot a darura kapcsolta az a hülye robot. Egyszer kerüljek ide vissza, szétszerelem. Édes Istenem, add, hogy biztonságban földet érjünk.
Érzem, ahogy Ben teste csúszni kezd. A lábaimmal is átkulcsolom, hogy minél jobban tartsam, ne csak a kezemmel.
Hallom lentről a kiabálást, távolból idesodorja a szél a szirénák hangjait.
– Mi ez? – Nyög fel ekkor Ben. A hangja tompa és kábultan mocorogni kezd a karjaimban.
– Ben, ne mozogj! Mindjárt lent vagyunk – sziszegem erőlködve. A barátom kissé kába és szabadulni szeretne. – Ne mozogj, mert elejtelek, és akkor szétlapulsz, te marha! Várj már! – kiáltok rá, mire megijed és még jobban ficánkolni kezd. – Kérlek, Ben! Gondolj a feleségedre! Maradj nyugton, tartalak. – Fogalmam sincs, mit értett meg, de abbahagyja a mozgást. Ellenben a mellkasa előtt összekulcsolt kezeimre valami meleg folyik. – Ne sírj, te marha! – Próbálom viccel elütni.
– Vér – suttogja, és a szívem szorul össze. – Larry, te vagy? Nem látok.
– Nem lesz semmi baj. Csak maradj nyugton és lejutunk innen. Már itt a mentő. Nem lesz semmi baj. Én majd értesítem Rosiet. Nyugalom.
Egyre tisztábban hallom a lenti kiabálást, beszélgetést, az utca zaját. Segítő kezek érintik meg a lábaim, majd egyre fentebb, és segítenek Bent megtartani. Végül a földön állunk. A mentősök elviszik Bent és én riadtan állok ott. Egy másik mentős hozzám lép oda.
– Sokkos. Bevisszük őt is.
– Nem kell – rázom meg a fejem, de alig vagyok képes uralkodni remegő testemen. Egyszerre csak egy lépés. Egyszerre csak egy – mantrázom magamban egykori hegymászó mesterem szavait. – Fel kell hívnom Rosiet. Értesítenem kell.
– Be kell vinnem. Nagyon rosszul néz ki – feleli a mentőorvos.
– Eric, pakoljatok össze! Mára végeztünk. Holnap reggel hatkor. Én velük megyek. – áll fel Robert mellőlem és már a mentőben is találom magam. – Jól csináltad, Larry. Jól csináltad.
– Nem én. Hanem a kettes robot. Ő biztosított minket – remegek meg. – Telefon kellene.
Robert előveszi a telefonját és beüti Ben otthoni számát. Aztán átadja nekem.
– Rosie, Larry vagyok.
– Édes istenem – csuklik el ijedten a hangja.
– Nyugi, élünk, de a Központi kórházba visznek minket. Gyere be, taxival. Robertet keresd meg.
– Máris indulok. – A telefonon keresztül hallatszik a zokogás. A vonal megszakad, és én egyre jobban érzem elnehezülni a tagjaim.
– Mi ez? – Apró szúrást érzek, nem több mint egy szúnyogcsípés.
– Semmi gond. Csak egy kis nyugtató. Elálmosodik tőle. Ígérem, nem lesz baja, csak egy kicsit alszik. – A mentős egyenletes hangja kezd távol sodródni, akárcsak a sziréna éles visítása.
– Pihenj, Larry. Nem lesz baj – veregeti meg a vállam Robert, aztán körül vesz a sötétség.
Amikor felébredek, egy meleg kéz fogja az enyémet
– Bocsáss meg, Léna. Akartam szólni. – Rekedtes a hangom.
– Semmi baj. Ben jól van. Robert mindent elmondott. Egy hős a férjem. Pihenj még. – Hangja szeretettel burkol be és nyugodt álomba ringat.
Egy héttel később, mindketten ott állunk az építkezés bejáratánál. Ben szeme helyre jött, csak egy kisebb sérülés okozott neki átmeneti látáskiesést. Nagyon megkönnyebbültem, mert nem szívesen bíztam volna másra az életem.
– Még mindig harcolni akarsz a gépek ellen.
– Hogy tehetném? – Elértük az építkezést. Melóstársaink felénk siettek, amikor észrevettek.
Egymás szavába vágva mesélik el, hogy mi minden történt, amíg nem voltunk.
– Ben, ma is mondasz beszédet? Talán most már meghallja a hangunk a vezetőség.
– Nem. – Döbbent csend támad. – Egy robot mentett meg és Larry. Nem fogok a megmentőim ellen többé egy rossz szót sem szólni. Ők végzik a legveszélyesebb, legnehezebb melókat. Meg kell tanulnunk együtt dolgozni.
– De Hank…
– Hank halott. Már nem lehet visszacsinálni. Tovább kell lépnünk. Mind segítünk Ritának és a gyerekeknek, de a robotok nekünk segítenek. Ezt megértettem.
Barátom vállára teszem a kezem. Rávigyorgok.
– A lassabb mászó ma dupla kört fizet – azzal nekikezdek egy újabb munkanapnak.
– Elég legyen! – állt meg a főnökünk Ben előtt. Az emberek némán figyelték a kialakult helyzetet. – Ezzel nem értek el mást, csak hogy ti is lapátra kerültök. Ben, ez nem tisztességes a többiekkel szemben, ezt te is tudod!
– Velünk szemben nem tisztességes, hogy azokra a pléhdobozokra cseréltek minket. Mi vittük a vállunkon a céget ötven évig. Ti pedig lecseréltek! Gépekre.
– Ez nem igaz! – kiabált Robert, akinek valahol igaza van, hisz velünk együtt küzdött a cég életben maradásáért a világválság alatt.
– Mi tesszük kockára az életünk nap, mint nap. Már ezt sem értékelitek annyira, hogy ne dobjatok ki minket?
– Hanket nem azért rúgtuk ki, mert lecseréltük egy androidra.
– Valóban? – mindannyian némán figyeljük, hogy mi lesz a vezetőnk válasza. Mi állhat a háttérben, ami miatt mennie kellett Hanknek és elég okot adott ostoba tettére?
– Sajnálom, de nem mondhatom meg – rázta meg a fejét Robert. Kitört a dühös kiabálás. Senki nem hitt neki. Követelték, hogy távolítsák el a robotokat. – Aki tíz perc múlva sem kezd dolgozni, annak azonnali hatállyal felmondok! Mást veszek fel a helyére – vetett véget a vitának a főnök.
Visszaindultam a munkámhoz, még akkor is, ha szívem mélyén együtt éreztem velük. Nekem három gyerekem van, akit el kell tartanom. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy kirúgjanak. Ahogy a legtöbben sem. Lassan egyedül marad Ben a ládarakáson. Mind érezzük a gyötrelmet és a megaláztatást, de kell a munkánk, különben éhen halunk.
Ben is dolgozni indul, bár hangosan dohog mellé. Visszabújik a hámba, és felfelé kezd mászni, az egyik tartóoszlopon. Félúton úgy döntök, hogy bevárom. Felmászok egy vasgerendáig, és leülök rá.
– Na, mi van, sosem érsz fel lajhár? – kiabálok le neki, mikor már csak néhány méter van köztünk. Alattunk legalább húsz emelet mélységig vas van. Ha lezuhanunk, meghalunk. Mindig is imádtam mászni, és szeretem a munkám, de tisztában vagyok vele, hogy mostanában sokkal veszélyesebbé vált, mint tíz éve. Akkoriban volt még pénz új biztosítókötelekre, felszerelésekre. Ma már nincs, a főnök ott spórol, ahol csak tud. Rajtunk a legtöbbet. De mi vén rókák vagyunk már, ügyesebben mászunk, mint a majmok. Tisztában vagyunk a korlátainkkal.
– Merre mész? – kérdezem a szemközti gerendára települő Bentől. Felfelé mutat a délkeleti sarokra.
– Hát, öcsém, megint jó nagy szart sóztak a nyakadba – vigyorgok kedélyesen.
– Miért? Neked talán báli menet? – vonja fel Ben a szemöldökét, mire felmutatok az ellenkező oldalra, ahol ugyanannak az áthidaló gerendának a másik végét kell meghegesztenem. Nemrég emelte fel a daru és most csak ránk vár.
– Ne viccelj, gyerekjáték – vonom meg a vállam, a könnyelműt játszva. – Kicsit megsütögetem, aztán lengek kicsit, mint Tarzan a liánon, és mire leérek vége a melónak mára.
– Az már biztos – csap a tenyerembe Ben.
– Hogy van Rose?
– Nehezen viseli a terhességét. A doki sok fekvést írt neki elő – kezdünk el felfelé mászni. A beszélgetés akadozik, mert kemény munka a mászás, míg felérünk. Erre még nincs kész az emelő és én rettegek a darun utazgatni. El sem tudom képzelni, Jim hogy bírja odafent. A daru felé pillantok, ahol Jim minket figyel. Mászást imitál, mire felmutatom neki a középső ujjam. Egymásra vigyorgunk.
– Csak semmi óvatlanság, Larry – szól utánam mászó Ben.
– Mond meg Rosienak, hogy a legszebb kismama a nejem után. – vigyorgok vissza szemtelenül, mire megkapom én is a középső ujjat. Ezúttal Benét. – Ne ingerelj, mert még rád vetem magam.
Ezután megszűnik a beszélgetés és csak a mászásra koncentrálunk. Lenézek, és odalenn hangyányi emberek jönnek-mennek, hogy végezzék a munkájuk. Lénára és a lányaimra gondolok. Cassie öt, Amy hároméves. Olyan kicsik még. Sokáig szükségük lesz rám. Így rögzítem a biztosító kötelet, rájuk gondolva.
Odafenn egyedül, a semmi felett lógva hegeszteni elég veszélyes munka. Csak egy kötélen függ az életünk. De imádom csinálni. Szenvedélyem a mászás.
Új pákát illesztek a készülékbe és teszem a dolgom. Felettünk már csak robotok vannak, akik az új elemeket igazítják a helyükre, amit majd össze kell hegesztenünk.
Az idő gyorsan repül, és ahogy körbe haladok, szem elől tévesztem Bent. Csak a vészjelzésre pillantok fel. Mi történhetett? A darura nézek, mert a legtöbb vészjelzés miatta van, de Jim rémülten mutogat mögém. Tekintetem Bent keresi, miközben érzem, hogy rémült görcs áll a gyomromba és riadtan ver szívem össze-vissza. Társam a kötélen lóg, eszméletlenül. Elzárom a gázt, és biztonságba helyezem a palackot. Azonnal mászni kezdek fölfelé, mert az áthidaló még nem biztonságos és félek, hogy ha lengni kezd, eltörik a friss hegesztés és a biztonsági kötél mit sem ér, ha az a darab zuhan le, amihez hozzá vagyunk kapcsolva. A halálba rántana mindkettőnket.
– Ben! – ordítok oda neki, miközben a saját biztosítókötelem körbetekerem a derekamon, hogy ne akadályozzon a mászásban.
Nem felel.
Igyekszem minél közelebb mászni hozzá.
Nem mozdul. A fene essen belé, mi történhetett? Miért nem mozdul? Hol a sisakja? Volt rajta sisak. Emlékszem. Most is rajta volt a fekete filccel rajzolt szívecskés sisak. Ez volt az egyetlen, amit Ben biztosan viselni szokott. A felesége rajzolt rá szívecskéket és sokáig ugrattuk vele, de ő akkor is viselte.
Hiába kiabálok. Megállok a kiszögellés előtt. Innen már csak a gerenda van, ami a másik végén sincs teljesen rögzítve. Vajon mindkettőnket elbír a hegesztés? El kell bírnia. Nincs más lehetőség. Ahogy lenézek, látom, hogy mindenki felfelé néz. A rádiót bekapcsolva hallom, hogy a főnök nekünk ordibál benne.
– Nehogy odamenj! Ne merj odamenni, Larry. Leborul az egész! – inkább kikapcsolom és igyekszem végiggondolni mit tehetek. Nem hagyhatom ott Bent.
– Te! – kiáltok a felettem dolgozó robotnak. – Segítened kell. Feldobom a biztonsági kötelem, te pedig rögzítsd.
– Igen uram. – Az idegesítő géphang most egész megnyugtatóan hangzik. Biztos lehetek benne, hogy nem fogok leesni, ha ő rögzít, mert képes elég gyorsan kiszámolni, hogy biztonságos-e. Feldobom a rögzítő kapcsot és a kötelet, aztán mászni kezdek. Lassan, mert biztos akarok lenni benne, hogy nem okozok nagyobb bajt. Remeg, kezem-lábam, ahogy óvatosan kisétálok a semmi fölé. Látom, hogy Bent a rögzítője tartja, és hogy véres az arca, a törött maszk széleinél. Berobbant az a szemét. Rohadjon meg a sok spórolás.
– Ben? – hasalok le a húsz centi széles fémre. Érzem, hogy inog alattam, tehát alig van rögzítve. Ez nagyon veszélyes, de nincs időm ezen törni a fejem, inkább hangosan szidni kezdem a szelet, ami ismét feltámad. Ben teste lassan inogni kezd, és a kötele is foszlik, ahol megfeketedett.
– Bazd meg! – nyögök fel. A kesztyűért nyúlok és buzgón imádkozom, hogy nálam legyen. Ezeket csúszás esetére hordjuk magunknál. Felhúzom a kesztyűket, megragadom a kötelet és szitkozódva húzni kezdem felfelé, de csak annyit érek el, hogy még gyorsabban foszlik a kötél. – Anyád! – át sem gondolva csúszok le a gerendáról, hogy zuhantamba elkapjam a társam. Most kiderül mennyire pontosak a robot számításai. Ha hibázott, mindketten meghalunk. Érzem, ahogy Ben testének csapódok, önkéntelenül is magamhoz szorítva. Erősen belekapaszkodok a ruhájába.
– Húzz fel! Húzz fel! – kiabálok a robotnak, és igyekszem nem rémültnek tűnni. Ha hagyom, hogy elöntsön a félelem, leáll az agyam. Csak a következő lépésre kell gondolni. Fel kell jutni, arra a tetves gerendára. Biztonságba. Hirtelen emelkedni kezdünk és eltávolodunk a gerendától.
– Mi a faszt csináltál? – Ahogy a nyakam nyújtogatom, meglátom, mi történt és elharapózik bennem a félelem. Bob daruján lógok negyven emeletnyi magasságban. Érzem, ahogy elönt a rettegés. A biztosító kapcsot a darura kapcsolta az a hülye robot. Egyszer kerüljek ide vissza, szétszerelem. Édes Istenem, add, hogy biztonságban földet érjünk.
Érzem, ahogy Ben teste csúszni kezd. A lábaimmal is átkulcsolom, hogy minél jobban tartsam, ne csak a kezemmel.
Hallom lentről a kiabálást, távolból idesodorja a szél a szirénák hangjait.
– Mi ez? – Nyög fel ekkor Ben. A hangja tompa és kábultan mocorogni kezd a karjaimban.
– Ben, ne mozogj! Mindjárt lent vagyunk – sziszegem erőlködve. A barátom kissé kába és szabadulni szeretne. – Ne mozogj, mert elejtelek, és akkor szétlapulsz, te marha! Várj már! – kiáltok rá, mire megijed és még jobban ficánkolni kezd. – Kérlek, Ben! Gondolj a feleségedre! Maradj nyugton, tartalak. – Fogalmam sincs, mit értett meg, de abbahagyja a mozgást. Ellenben a mellkasa előtt összekulcsolt kezeimre valami meleg folyik. – Ne sírj, te marha! – Próbálom viccel elütni.
– Vér – suttogja, és a szívem szorul össze. – Larry, te vagy? Nem látok.
– Nem lesz semmi baj. Csak maradj nyugton és lejutunk innen. Már itt a mentő. Nem lesz semmi baj. Én majd értesítem Rosiet. Nyugalom.
Egyre tisztábban hallom a lenti kiabálást, beszélgetést, az utca zaját. Segítő kezek érintik meg a lábaim, majd egyre fentebb, és segítenek Bent megtartani. Végül a földön állunk. A mentősök elviszik Bent és én riadtan állok ott. Egy másik mentős hozzám lép oda.
– Sokkos. Bevisszük őt is.
– Nem kell – rázom meg a fejem, de alig vagyok képes uralkodni remegő testemen. Egyszerre csak egy lépés. Egyszerre csak egy – mantrázom magamban egykori hegymászó mesterem szavait. – Fel kell hívnom Rosiet. Értesítenem kell.
– Be kell vinnem. Nagyon rosszul néz ki – feleli a mentőorvos.
– Eric, pakoljatok össze! Mára végeztünk. Holnap reggel hatkor. Én velük megyek. – áll fel Robert mellőlem és már a mentőben is találom magam. – Jól csináltad, Larry. Jól csináltad.
– Nem én. Hanem a kettes robot. Ő biztosított minket – remegek meg. – Telefon kellene.
Robert előveszi a telefonját és beüti Ben otthoni számát. Aztán átadja nekem.
– Rosie, Larry vagyok.
– Édes istenem – csuklik el ijedten a hangja.
– Nyugi, élünk, de a Központi kórházba visznek minket. Gyere be, taxival. Robertet keresd meg.
– Máris indulok. – A telefonon keresztül hallatszik a zokogás. A vonal megszakad, és én egyre jobban érzem elnehezülni a tagjaim.
– Mi ez? – Apró szúrást érzek, nem több mint egy szúnyogcsípés.
– Semmi gond. Csak egy kis nyugtató. Elálmosodik tőle. Ígérem, nem lesz baja, csak egy kicsit alszik. – A mentős egyenletes hangja kezd távol sodródni, akárcsak a sziréna éles visítása.
– Pihenj, Larry. Nem lesz baj – veregeti meg a vállam Robert, aztán körül vesz a sötétség.
Amikor felébredek, egy meleg kéz fogja az enyémet
– Bocsáss meg, Léna. Akartam szólni. – Rekedtes a hangom.
– Semmi baj. Ben jól van. Robert mindent elmondott. Egy hős a férjem. Pihenj még. – Hangja szeretettel burkol be és nyugodt álomba ringat.
Egy héttel később, mindketten ott állunk az építkezés bejáratánál. Ben szeme helyre jött, csak egy kisebb sérülés okozott neki átmeneti látáskiesést. Nagyon megkönnyebbültem, mert nem szívesen bíztam volna másra az életem.
– Még mindig harcolni akarsz a gépek ellen.
– Hogy tehetném? – Elértük az építkezést. Melóstársaink felénk siettek, amikor észrevettek.
Egymás szavába vágva mesélik el, hogy mi minden történt, amíg nem voltunk.
– Ben, ma is mondasz beszédet? Talán most már meghallja a hangunk a vezetőség.
– Nem. – Döbbent csend támad. – Egy robot mentett meg és Larry. Nem fogok a megmentőim ellen többé egy rossz szót sem szólni. Ők végzik a legveszélyesebb, legnehezebb melókat. Meg kell tanulnunk együtt dolgozni.
– De Hank…
– Hank halott. Már nem lehet visszacsinálni. Tovább kell lépnünk. Mind segítünk Ritának és a gyerekeknek, de a robotok nekünk segítenek. Ezt megértettem.
Barátom vállára teszem a kezem. Rávigyorgok.
– A lassabb mászó ma dupla kört fizet – azzal nekikezdek egy újabb munkanapnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése